Az OECD ismét közzétette jelentését 2017 decemberében tagországainak jóllét indexéről, amely különböző gazdasági és társadalmi mutatók révén fest részletes képet az adott ország lakosságának életszínvonaláról és életminőségéről. A 2017-es évre vonatkozó tanulmányból érdekes összefüggéseket lehet kiolvasni.
A párizsi székhelyű nemzetközi szervezet, az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 1996 óta ad ki jelentést Magyarország különböző gazdasági és társadalmi mutatóiról. Bár a tavalyi index több szempontból javulást mutat, a változás valójában relatívnak mondható, ha figyelembe vesszük a hazánkkal azonos vagy hasonló adottságú országok teljesítményét, valamint a 2008-as gazdasági válság előtti és az azt követő eredményeket. Magyarország a szervezet által vizsgált szegmensekben, úgymint például a háztartások jövedelme vagy megtakarítása, nem csak nemzetközi szinten ért el rossz helyezést, de a régión belül is gyengén teljesít. Ez alaposan rányomja bélyegét a lakosság valós és érzékelt életszínvonalára és életminőségére. A jelentésből egy összetett és ugyanakkor több szempontból riasztó kép rajzolódik ki.
Bérek, jövedelmek, munkaerő
Az OECD-tanulmány az életszínvonal és életminőség szempontjából kulcsfontosságú területeket vizsgálja. A munka világától a háztartások megtakarításán át a lakosság egészségi állapotáig. A magyar társadalom kifejezetten neuralgikus pontja az élettel való elégedettség mértéke. Ha egyszerűen szeretnénk fogalmazni, a magyar társadalom szarul érzi magát. Bár ezt az elégedetlenséget gyakran magyarázzák a magyar néplélekkel (mondván, a magyarok szeretnek panaszkodni), az ok ennél jóval összetettebb, és a jelentés alapján számokban is levezethető.
Az egyik meghatározó tényező, hogy hogyan alakult a magyar munkavállalók jövedelme és a magyar háztartások bevétele az elmúlt időszakban. A jelentés kitér rá, hogy bár a bérek 2008 és 2014 között csökkentek, 2015-től kezdődően gyorsuló emelkedés volt tapasztalható. Sőt, 2017-ben a keresetek az Európai Unió tagországai közül hazánkban növekedtek a legnagyobb ütemben. Ez a trend az előrejelzés szerint 2018-ban is folytatódni fog. De mielőtt nagyon megörülnénk ennek az eredménynek, hozzá kell tenni egy kiábrándító tényt: ha azt nézzük, az egyes OECD-tagországban dolgozók dollárban számítva mennyit keresnek, és keresetüknek mekkora a vásárlóereje, Magyarország továbbra is az utolsó előtti a 35 tagország között. Hazánknál csak Mexikó teljesít rosszabbul. Még a környező országok is elhúztak mellettünk.
Magyarország ugyanakkor a minimálbérek tekintetében sem remekel: az uniós tagországok között továbbra is a sereghajtó. Hiába növekedhet nálunk a legnagyobb mértékben a minimálbér 2018-ban, még jó néhány OECD-tagország színvonalától is jócskán elmarad majd annak mértéke. Holott Magyarországon jelentős azoknak a száma, akik minimálbérből élnek. Ez persze az OECD- és hasonló jelentésből nem derül ki. Az csupán a munkaerőpiacot és a foglalkoztatottságot elemzi. És abban egészen jól állunk, hisz hazánkban mérték az Európai Unió negyedik legalacsonyabb munkanélküliségét. Ebbe az értékbe természetesen beletartoznak a közmunkások is, ami csak ideig-óráig kozmetikázza az adatokat. Amint nem lesz elég forrás a foglalkoztatásukra, a munka nélkül maradók ismét növelni fogják a munkanélküliségi rátát Magyarországon.
A tanulmány arra sem tér ki, hogy egyes ágazatok óriási munkaerő-hiánnyal küzdenek, amelyet az ágazat vezetői magasabb bérrel igyekeznek orvosolni. Egyik közismert példája ennek az építőipar, ahol idén is folytatódhat a bővülés, és azzal párhuzamosan tovább nőhet a munkaerő hiánya. A bérek mértéke is ennek megfelelően fog emelkedni ebben az iparágban. De ugyanez igaz a szállítmányozásra is, ahol egyre kevesebb a sofőr. Ugyanakkor más szegmensekben kevésbé érzékelhető a keresetek növekedése. A közalkalmazotti bértábla számai tíz éve szinte változatlanok. Nem meglepő tehát, hogy év elején sztrájkot hirdetett a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete. Ráadásul a kormány rendszeresen meglebegteti a köztisztviselők és közalkalmazottak létszámának csökkentését.
Mindezek következtében a lakosság jelentős része bizonytalannak érzi helyzetét a munkaerő-piacon. Ha ezekhez a kiragadott példákhoz azt is hozzávesszük, hogy Magyarország népessége tovább fogy, és nem lassul a szakképzett munkaerő elvándorlása, a jelek egy irányba mutatnak: Magyarországon a béremelkedések ellenére nem várható sem a bérfeszültség, sem a társadalmi feszültségek csökkenése.
Romló egészségügy, magas halálozási ráta
A magyar társadalomban érzékelhető törésvonalak azonban földrajzilag is látványosan tetten érhetők. Jövedelmek terén egyrészt Nyugat- és Kelet-Magyarország között is húzódik egy szakadék, másrészt főváros-vidék viszonylatban is óriási az eltérés. Bár a kormány próbál néhány látványos beruházással segíteni az elmaradottabb régiókon, a lemaradás továbbra is látványos. Ez a különbség életszínvonalban is jelentkezik, ami visszaköszön az Európai Unió régiók versenyképességéről készített statisztikájában is. Az egészségügy helyzetét elemző pontokban a 263 uniós régió közül mind a hét magyar régió a legutolsók között van. Ebből Észak-Magyarország konkrétan az utolsó előtti.
A How’s life in Hungary OECD-tanulmány szerint a magyar lakosság alapvetően rossznak ítéli meg az egészségügyet, habár a társadalom átlaga saját egészségi állapotáról pozitívabban nyilatkozott, mint korábban. Ugyanakkor, ha jobban belemélyedünk a számokba, akkor még aggasztóbbnak tűnik a magyar egészségügy helyzete. Az Eurostat friss adatai szerint a népesség nagyságához viszonyítva az egészségügyre fordított kiadások mértéke jóval alulmúlja az uniós átlagot. Még Szlovákia és Csehország is megelőz ezen a téren. Az az adat is magáért beszél, hogy a magyarok 49 százaléka fizet hálapénzt a jobb ellátás, vagy szimplán az ellátás reményében. Meg is van annak a következménye, hogy az egészségügy szerkezetén évtizedek óta alig változtattak, és az ágazat nem jut több forráshoz. Megnövekedett várólista, szakemberhiány, leharcolt egészségügyi intézmények.
A KSH tavaly nyilvánosságra hozott adatai szerint a halálozási ráta 18 éves csúcson volt. Ötezerrel többen haltak meg az előző évhez képest. A születések száma is mérséklődött (de ki tudja, talán Orbán felhívására a bébibumm sem zárható ki). Ráadásul a születéskor várható élettartam még mindig elmarad mind az uniós országok, mind az OECD-országok átlagához képest. A romló egészségügy, a magas halálozási ráta és az alacsonyabb várható élettartam együttvéve a nyugdíjrendszer átalakításának sürgősségére is felhívja a figyelmet.
A magyar társadalom egészségi állapota és közérzete ugyanakkor egyéb tényezőktől is függ. Mint a jelentésből kiderül, a ledolgozott munkaórák száma OECD-viszonylatban is elég magas, amihez a már említett alacsony bérezés társul. Ráadásul a magas ledolgozott óraszám és az egészségre, regenerációra fordított szabadidő sincs egymással egyensúlyban. A magyar lakosság egyúttal a munkahelyen és munkaerőpiacon érzékelhető bizonytalanságok miatt is kitettebb az egészségügyi rizikófaktoroknak. Az sem kedvez az egészségügyi kilátásoknak, a nyugdíjas éveknek és várható élettartamnak, hogy a társadalom széles rétegei nem rendelkeznek megtakarítással. Ez egyrészt a már említett alacsony bérezésből fakad, másrészt a pénzügyi kultúra és ismeretek hiányából. Megtakarítás híján a lakosság jelentős része gyakran nem jut hozzá a minőségi élet feltételeihez: minőségi élettér, minőségi élelmezés, minőségi egészségügy, minőségi oktatás.
Mindezek tükrében tehát az OECD által közölt legtöbb mutató együttesen magyarázhatja azt, hogy a magyar lakosság élettel való elégedettsége oly mértékben alacsony, hogy szinte mérhetetlen. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy sok-sok év, sok-sok ráfordítás és sok-sok reform szükséges ahhoz, hogy a magyar társadalom is egyike legyen a világ boldog nemzeteinek. Persze, az újonnan felálló Orbán-kormány még elhozhatja a Kánaánt.