A folyamatos megosztás és agygyilkolás annyira eredményes, hogy jól működő, emberi kapcsolatok mérgesednek el, és mennek tönkre. Valakiknek biztosan jó így, de a többség alaposan meg fogja szenvedi, minden értelemben. 

Hol volt, hol nem volt... Bár így kezdődhetne ez a poszt, és akkor egyértelmű lenne, hogy ez csak mese. De nem, ez nem mese. Ez a mai magyar valóság, a kőkemény realitás: magyar és magyar, ismerős és ismerős, barát és barát, családtag és családtag kerül szembe egymással. Az évek óta tartó demagógia elérte célját, egymásnak ugrasztott eltérően gondolkodó embereket. Sőt, olyanok közé is éket vert, akik egyébként a politikán kívül minden másban egyetértenek. A példát pedig többféle kontextusból lehet hozni. 

Biztosan sokan felszisszennek, hogy neki is lenne, miről mesélnie. Hogy az apukája totál bigott Fidesz-hívő vagy KDNP-fan. És az apuka bármit hall, elhiszi. Még akkor is, ha az saját családját érinti, és ezért gyerekét az orbáni szemüvegen át nézi. Miközben anyuka és a gyerek liberális beállítottságú. Csodálatos családi ebédek vagy ünnepek kerekednek az efféle világnézeti különbségből. Akár a veszekedésig is elfajulhat egy-egy ártatlanul induló beszélgetés. A hiper toleráns családtagok persze igyekeznek inkább kerülni a politikát, mert jobb a békesség, és mégiscsak saját szülőről van szó. Ez a mesterségesen szított szembenállás persze más családtagok között is megfigyelhető, nem feltétlen a szülő-gyerek generációs különbségből következhet.

Baráti társaságban is meglepő felismerések tanúi lehetünk, ha véletlenül az aktuális eseményekre terelődik az eszmecsere. Elég egy olyan szösszenet, hogy az egyik borzalmas tapasztalatait osztja meg az egészségügyről. Mert nagy eséllyel lesz egy másik, akik arra azt feleli, hogy a Gyurcsány, és hogy ha nem Orbán lenne, még kő sem lenne a kórházban. Szóval, ma a politka akkor is téma lesz, ha egy süteményreceptet szeretnénk megbeszélni. Mert a propagandagépezet a budira is elkísér. 

És vannak olyan jó szomszédok is, akik eddig átjártak egymáshoz. Akik eddig bármiben számíthattak a másikra. Akik egymásra bízták a növényöntözést vagy a háziállat etetését, amikor valamelyikük elutazott hosszabb időre. Akik mindig köszöntek egymásnak, és az erkélyen át beszélgettek. Akik nagy vonalakban beleláttak a másik élethelyzetébe, és elfogadták a másik korát, nemét, identitását, hivatását, hobbiját, gondolatait...

Aztán ez a szomszédi viszony lassan hűlni kezdett. Nem beszélgettek ugyan politikáról, de a közösségi médiában, a Facebookon látták egymás megosztásait, egymás kommentjeit. És ráébredtek, hogy a szomszéddal csak a felszínen egyeztek. A jó szomszéd egyáltalán nem olyan apolitikus és toleráns, mint amilyennek mutatja magát. A kedves szomszéd valójában ő maga is uszít bizonyos társadalmi csoportok ellen, és mindenkit fel akar jelenteni, aki másként gondolkodik, más a véleménye, másként él, vagy egyszerűen csak támogatja a társadalmi sokszínűséget. Aki az IKEA jófej kampányát is szétszedi a hozzászólásaival, és bojkottra hívja fel társait, holott tudja, hogy a szembe lakásban azonos nemű pár él, akikkel jóban van, és akik olvassák a kommentjeit.

A  jó szomszéd tehát lassan kimutatja foga fehérjét a közösségi térben. És a jó szomszéd is egyre inkább érzi, neki semmi köze a szembe lakásban élő párhoz, vagy a mellette lakó baloldali gondolkodóhoz. Sőt, tulajdonképpen elítéli azokat, akiket elborzaszt az ország szétrablása, a magyar társadalom szétzüllesztése. Hisz a jó szomszéd is nagyokat bólogat, és csak annyit mond mindenre: migráns és Soros.

Magyar és magyar között így nyílnak egyre nagyobb szakadékok, amelyeket évtizedek alatt lehetne csak betemetni. Addig marad a gyanakvás, a ferde szem, az ellenérzés. És mindennek mi haszna? A rohadt nagy semmi! Csak néhány dörzsölt, gerinctelen és lelketlen politikus és maffiózó jár jól.

Úgy tűnik, hazánknak egyetlen problémája van: meg kell védeni az országot a migránsoktól. Holott Magyarországon az Európán kívülről érkező munkaerő száma egyre csak nő.

Erről azonban nem szokás nyilatkozni az MTVA híradójában, ahol a műsoridő zömét amúgy a bevándorlók teszik ki. Azok a migránsok, akik a déli határkerítést ostromolják, vagy akik már bejutottak Nyugat-Európába, és épp valamilyen terrorakciót készítenek elő. Azokról viszont hallgatnak, akik másik kontinensről, másik kultúrából és akár vallási közösségből érkeznek, a magyar állam jóváhagyásával.

Pedig, léteznek ilyenek, és nem csak azok, akik letelepedési kötvényt vásárolnak. Egyébként a letelepedési kötvény az orbáni honvédő harc tekintetében eleve csúfondáros biznisz. Mert ugyebár vannak a rossz migránsok, meg a jók, akik hajlandók jó sokat fizetni azért, hogy betegyék a lábuk a Kánaánba. Meg persze ők biztosan át vannak világítva (legalább annyira, mint Orbán Viktor), és ők tuti nem fognak sok vizet zavarni a keresztény Európában. Így tehát, ha sok a pénze, bárki jöhet, és bárki szabadon grasszálhat Magyarországon. 

A bevándorlók másik része azonban dolgozni jön ide. A multik vagy a nagy nemzetközi szolgáltatóközpontok tárt karokkal várják a diplomás munkavállalókat más kontinensről is. Mondjuk Indiából. Velük még csak-csak kibékül a nagyvárosi ember. Senki elől nem veszik el a munkát, mert anyanyelvi szinten csak ők beszélnek például urduul. És hát egyébként is tanult szakemberek.

Amiről viszont talán kevesen hallottak, hogy kétkezi munkára is egyre több külföldi munkavállalót szerveznek hazánkba. Több ágazatban is égető szükség van fizikai munkaerőre. Nem pusztán azért, mert a magyar lakosság eleve fogy, hanem azért is, mert számos olyan munkakör létezik, ahova magyar ember nem szívesen jelentkezik. Pláne annyiért, amennyiért. Ki az aki, szívesen kel minden nap hajnali 2-kor, és megy a tehenészetbe fejni? Vagy a húsüzembe pulykát aprítani? Ezekre a munkákra egyszerűen nincs elég magyar jelentkező. A megoldás ezért az, hogy munkaerő közvetítő cégek külföldön toboroznak munkavállalót. A környező, szegényebb országokból azonban egyre kevesebb embert lehet toborozni. Még Szerbia és Ukrajna is kiürült. Kárpátalján nem találni már magyar anyanyelvű pályázót. Aki szóba jöhetett, az vagy itt van, vagy főként a módosabb uniós országokban.

Hogyan lehet orvosolni a problémát? Tágítani kell a kört, és jóval távolabbi országokból kell munkaerőt importálni. Erre a tevékenységre cégek alakultak, amelyek Indiából, Pakisztánból is hoznak be munkavállalót. Természetesen hivatalosan, határozott idejű munkaszerződéssel. Ennek következtében ma már olyan eldugott vidéki településeken is dolgozhatnak egy-egy üzemben indiaiak, ahol azelőtt sosem láttak idegent. Nem is csoda, ha ebben a nagy kirakat migránsellenességben elmegy az emberek józan ítélőképessége, és a településükön felbukkanó más nációjú, más bőrszínű munkásokat ellenséges szemmel nézik. 

Adott tehát a kormány migráns agymenése, és évek óta tartó gyülőletbeszéde (már magyar is magyarnak ugrik), és adott a gazdasági szükség. Kell a munkaerő, kell a mani! Vagyis a kormány hiába nyomatja folyton a Magyarország Brüsszelben is megmenti Európát a migránsoktól dumát, azért nagy kussban csak megengedi, hogy bejöjjenek valamilyen státuszban.

Lehet verni a mellet, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki hajlandó levenni Orbán rózsaszín szemüvegét, észreveszi, a korábban mögöttünk kullogó országok ülepe is előttünk tart.

Nem is kell ehhez messzire menni, elég, ha egy napra átugrunk Szlovákiába. Brrrr, igen, Szlovákiába. Brrr, de hát ők elvették tőlünk Felvidéket! Brrr, minden ami ott van, azt nekünk köszönhetik. Hát igen, innen is lehet nézni, meg onnan is, hogy mihez kezdtek mindazzal (akár magyar, akár szász, akár szlovák), amijük van.

Amikor 2004-ben velünk együtt csatlakoztak az EU-hoz, még mögöttünk kolbászoltak. Ők is rendesen kaptak a kommunizmus gyümölcseiből. (Egyszerű példa, a giga lakótelepek, aminek poszt későbbi részében még lesz szerepe.) Ledarálták a magyarellenes Meciart, és a 2018-as újságírógyilkosság után Fico is ment a levesbe. Mert Szlovákiában még van ereje és következménye egy országos demonstárciónak. Mert Szlovákia nem volt vevő az agyhalálra. Nem dőlt be az orbáni szemfényvesztésnek: hogy minden problémát egyetlen varázsszóval tüntessenek el: SOROS.

Szlovákiába dőltek a beruházások, főleg az autóipar választotta előszeretettel a szlovák munkaerőt. És az ország már 2009-ben bevezette az eurót, ami annak, aki az egységes Európa híve, igencsak irigylésre méltó mozzanat. Természetesen lehet jönni azzal, hogy az euró szar. Hogy bevezetésével Magyarország lemond az önálló monetáris és árfolyampolitika lehetőségéről, így szűkül a gazdaságpolitika mozgástere. Tehát csak arra jó, hogy Brüsszel nagyobb kontrollt gyakoroljon fölöttünk. De úgy is meg lehet közelíteni, hogy az euró bevezetése hozzájárul a külkereskedelem bővüléséhez, és így a GDP növekedéséhez. Meg persze nem kell konverzióval bíbelődni, és a többi.

Nyilván az élet Szlovákiában sem fenékig tejfel, és a korábbi évek eseményei rávilágítanak, a szlovák politika sem mentes a szélsőségektől, a populizmustól, a maffiakapcsolatoktól, és a lopástól. De azért szembeötlő, mennyivel több pénzt hagynak meg a köznek ott, mint nálunk. Habár Magyarország a harmadik legtöbb EU-s támogatást bekebelező ország volt eddig, GDP-jét 2005 és 2017 között csak 15%-kal tudta növelni. Szlovákia eközben 52%-kal. Jó, ezek csak adatok. Viszont, ha csak egyetlen napot kirándulunk, és összehasonlítjuk Miskolc belvárosát és az avasi lakótelepet, Kassa vagy más környékbeli szlovák település belvárosával és lakótelepeivel, a különbség még a hozzá nem értőnek is világos. Szinte nem találni olyan kelet-szlovákiai (KELET!) lakótelepet, ami teljes egészében ne ment volna át a panelprogramon. Eközben Avas egy szürke panelhalmaz. Felvidék történelmi városközpontjai patentra felújítva. Eközben Miskolc belvárosában azt az egy főutcát sem sikerült kisuvickolni a sok EU-s támogatásból sem. Szlovákia alsóbb rendű útjainak zöme tükörsimák, a falvak is tiszták és rendezettek. Nálunk a Ferihegyre is úgy jut ki az utas, hogy leszakad a veséje.

Hát, és a fociról ne is beszéljünk. Ha már összehasonlítunk, a legfrissebb élmény a szlovák-magyar EB-selejtező csúfondáros eredménye. Szóval, lehet szórni a pénzt a stadionokra, lehet tolni a milliárdokat a fociba, még határon túl is, meg Sorost és migránsokat kiabálni minden felmerülő probléma megoldására (mindezt az EU pénzéből is), a különbség mégis nyilvánvaló. Meg az is, hogy Magyarország valamit nagyon el...ott. És ez már rég nem Gyurcsányról meg a ballibsikről szól! 9-10 év épp elég idő lett volna arra, hogy kedves vezérünk bebizonyítsa, ő valóban a magyar emberrel törődik!M

Megszokhattuk volna már, hogy vannak fanatikus szavazók, akik felől az imádott politikus a jó édes anyukáját is el teheti láb alól, az a piedesztálról sosem fog ledőlni. Mert az agymosás tökéletesen működik Magyarországon.

A propagandagépezet nap mint nap jelesre vizsgázik. Erre egy sor bizonyíték és példa van. Hosszú évek alatt vírusként fertőzte meg az állam a különböző médiumokat. Amit a rendszer meg akart szerezni, meg is szerezte. Ma már gyakorlatilag renitens ellenállási gócként léteznek olyan kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül még hozzá lehet férni objektívabb, kritikát is megfogalmazó hírekhez, információkhoz. A tömeg azonban jórészt a közmédiát nézi, hallgatja, a kormánypárti lapokat olvassa. Nyomtatott sajtóban nincs is sok választási lehetőség. Az interneten több opció akad. Ám ahhoz is kell egyfajta érdeklődés és kitartás, hogy ne rögtön az Origóra kattintson a kezdő internetező. No, meg kell hozzá internet és alap felhasználói ismeretek.

De nem csak a közmédiát lehet megemlíteni, hanem kereskedelmi adókat is, amelyek inkább kereskedelminek álcázott kormányszócsövek. Leggyönyörűbb példa erre Andy Vajna TV2-je (Isten nyugosztalja Mr. Vajnát). Az országos lefedettségű csatornát rengetegen nézik. Már megszokásból is. Nem is kell vidékre menni azért, hogy olyan tévénézőt találjunk, aki nem hajlandó átkapcsolni erről a csatornáról. Mint az a belvárosban élő, diplomás, Amerikát megjárt diplomatafeleség (ebben a pozícióban még a szocik idején volt), akinél alapzajnak is a TV2 van berakva. Még véletlenül sem kapcsolna másik tévéadóra. És ha nem kapcsol át, agysejtjeinek lividálása biztosnak mondható. Miután az ismeretség személyes, a mindenható Facebookon is csekkolható a tevékenysége. Igaz, nem túl sokat tevékenykedik, de ha egyszer megoszt valamit az üzenőfalon, az tuti egy videó arról, ahogy egy dán nőt vernek a migránsok, vagy egy gyűlölködő írás a vadhajtások.hu-ról (az eszemfuttatás lényege, hogy a környező népek mind ótvarok, kitalált múlttal, csak a magyarok jöttek a Szíriuszról), esetleg egy poszt, amelynek szlogenje, Orbán Viktort 2022-ben is miniszterelnöknek. Nyilván Orbán kell ide, meg sem kell várni, ebben a néhány évben hogyan pöffeszkedik, vagy esetleg elteszi-e valamelyik családtagját láb alól, csak ő lehet országunk vezére, senki más.

Az agyak nagy része tehát át van mosva. Elvehetik tőlük a magánnyugdíjat, rájuk szakadhat a mennyezet a kórházban, külföldre távozhat az összes unokájuk, túlórába belehalhatnak családtagjaik, őrizetbe vehetik keresztfiukat ok nélkül a rendőrök, mert füstgyertya volt nála, a belét leadózhatja, miközben Mészárosék halálra keresik magukat, Mr. Vajna kaszinója pedig nem adózik. Ezek az agyak csak azért is lelkes hívei Orbánnak és szutykos slepjének. Mert mégis ő az egyetlen igaz keresztény, nagy bölcs, egyben terminátor, aki képes megvédeni ezt a sárdagasztós, lelakott, demoralizált, gyülölködő Kánaánt a migráns hadaktól. Meg persze Soros Györgytől, Ferenc pápától, Gyurcsánytól, és a melegektől, akiket végre átnevelő táborokba kéne deportálni.

Ugyanezek az átmosott agyak leborulnak Bayer Zsolt előtt. Ez a publicistának nevezett személy akárhogy mocskolódhat nyilvánosság előtt (legutóbb egy gimnazista lánnyal szemben mutatta meg vakmerő bátorságát), akármit tehet és akármit elkövethet, hívei csak nem fordulnak el tőle. Hiába ítélt ellene a bíróság (tehát az az igazságszolgáltatás, amelyet szinte bekebelezett a Fidesz), hiába vesztette el a pert Hadházy ellen, és hiába kell neki 300.000 forintot fizetnie, agymosott követői úgy segítik őt tűzön-vízen át, mintha egy szerencsétlen sorsú hadiárva lenne. Kell is a segítség Bayernak, hisz szellemi fölényét megcsillogtatva, és természetesen ezzel a fricskával is megkérdőjelezve a bírói döntést, 5 forintosokban tervezi kifizetni Hadházynak a háromszázezret. A Bayer-követők pedig azóta párban járják az üzleteket, postákat, hogy 5 forintosokat akviráljanak. Legutóbb a Lurdy Ház postáján gyűjtöttek a szegény kis hadiárva Bayernek.

Ha azt is hisszük tehát, ennél már nem lehet lejjebb, az élet úgyis megmutatja, lehet. Hisz ez Magyarország: a propaganda, az agymosottak és a lehetőségek korlátlan hazája.

Lassan 9 éve szerveznek tüntetéseket. De célravezető-e békésen masírozni, és meghirdetett időpontban újabb városnéző sétát tenni a tömeggel?

Az elmúlt években rendszeresek voltak a demonstrációk. A hatalom mindig adott rá okot. Hol politikai pártok, hol civil szervezetek kezdeményezték a békés felvonulásokat, illetve a különböző, tiltakozó performanszokat. Ha mérleget vonunk ezeknek a megmozdulásoknak az eredményéből, valamint hatékonyságából, elég silány kép tárul elénk. Gyakorlatilag szinte mindegyik hiábavalónak bizonyult. (A netadó elleni mizériát én szándékosan nem említem. Úgy gondolom, azt eleve belülről sem igazán támogatták, hamar lecsengett az ügy.) Ugyanakkor szinte mindegyik demonstrációnál nagyon bizakodóak voltak a résztvevők, és remélték, a kormány meghallja az utcára vonulók hangját. Ám ha meg is hallotta, arra magasról tett. Ennek ellenére évek alatt nem termelődött ki egy markáns személyiség, aki karizmája révén vezethette és elszánttá tehette volna a tömegeket. Nem született vadonatúj stratégia, nem reformálták meg a tiltakozások módját és eszköztárát. Minden a megszokott medrében folydogált tovább, vagyis elhaltak a kezdeményezések.

Nemrég azonban felcsillant egy halovány reménysugár, amikor ellenzéki képviselők előbb a parlamenti ülésen, majd az MTVA székházában akcióztak. Ez a teljesen új megnyilvánulási forma a kormánypártot is meglepte. És nem is tudott igazán mit kezdeni vele. Orbánék képtelen voltak elegánsan kezelni az ügyet. Inkább befeszültek, és csak azért is meg akarták mutatni, ki az úr a házban, azaz az országban. A rabszolgatörvény apropóján ugyanakkor a szakszervezetek is mozgolódni kezdtek. Ezek a fordulatok, úgy tűnt, felrázzák fásultságából az országot. Több vidéki városban is tüntetéseket szerveztek. Ám az ünnepek és a hideg január hamar lehűtötték a kedélyeket, sokaknál győzött a kényelem. Így a január 5-re szervezett megatüntetésre kevesebben mentek el, mint ahogy az várható lett volna. A fotelből leadott részvételi szándék csak szándék maradt (ez tapasztalat). 

Persze, tízezren azért elvonultak a Kossuth térig. Az ellenzéki pártok azért egymás mellett masíroztak. Az ismert ellenzéki arcok azért megmutatták magukat. És persze, azért a tüntetésnek megvolt a maga bája. Nem csak a három bundabugyi meg a pálinka miatt, amivel a vonulók melegítették magukat, de az egy-egy elcsípett életjelenet miatt is. Ahogy a kisföldalatti egyik szerelvénye tovább robogott a Hősök terén, megállás nélkül, miközben zúgott rajta az Orbán takarodj. Vagy ahogy Tordai Bence anyukája egy padon állva kérte kisfiát, vegyen fel sapkát is, különben megfázik. Igazán kedves metaforái voltak ezek a mai magyar valóságnak. Csakhogy az értelmiségi visszafogottság és nyugalom már semmit sem ér. A beszédeket részben olyanok mondták el, akik nem szónokok, és akik bár a maguk módján sokat tesznek az országért, a nevük ismeretlen a tömegek számára. Ide már nem statisztikákat felvonultató barokk mondatok kellenek, hanem ismert személyek, komoly egyéniségek, kirobbanó erejű tőmondatok, szlogenek, utasítások, akcióterv. 

És kellene még valami. Noha irtózunk az agressziótól, noha ellenzünk minden erőszakot, nyilvánuljon meg az szimplán hangerőben vagy verbálisan, és noha nem szimpatizálunk a nyers erővel, ennyi lagymatag és sikertelen év után rá kell jönni, szükség lenne ultrákra. Mert még a kézilabdameccs is lagymatag, ha némán ülnek a nézők, és a kézilabda-csapat is enervált lesz, ha nem bátorítják őket. A tüntetések is ugyanígy veszítenek erejükből, majd halnak el, ha nincs egy szuggesztív vezető és egy erős mag, aki felrázza a többieket és vezeti őket a siker felé. Egyelőre ezek hiányában minden demonstráció azzal fog véget érni, hogy az emberek hazamennek, és másnap minden folytatódik tovább. A két hét múlva meghirdetett újabb demonstráció megint a jövőbe helyezett ígéret, egy újabb értelmiségi próbálkozás. Kizárólag akkor fog fájni, ha valóban beköszönt egy országos sztrájk, megbénul az élet, és Orbánék észreveszik, az országban más is él, rajtuk kívül.

Ma is aktuálisak lennének Batsányi János közismert sorai? Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,vigyázó szemetek Párizsra vessétek! 

A történelem ismétli önmagát, szokás mondani. Erre sok esetben találunk is példát. Akár a jelenkor eseményeire is ráhúzható egy előkép. Talán csak a középiskolában fejünkbe vert versrészlet miatt tűnik úgy, a példát Párizsban mutatják, itthon csak követni kell. De talán van benne igazság is. Annyi feltétlenül, hogy az eltunyult, és ingerküszöbében totálisan kiakasztott, rettegő magyar társadalom észrevegye, egy országos összefogásnak, egy igazi és határokat feszegető erődemonstrációnak meglehet az eredménye. Ám ahhoz a legyintést, a lemondást, a behódolást félre kell dobni. 

Ebben a 8 évben kiépült hűbérúri diktatúrában (érdekes fogalomzavar vagy káosz, de az orbáni kormányzás már csak ilyen: minden elnyomó rendszerből beépíti magába a hatékony eszközöket) szinte egyetlen út maradt arra, hogy a jó nép érvényesítse óhaját és akaratát. Az ERŐ! És itt egy újabb magyar költő velőnkbe ivódott sorai következnek: Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr! Ezt az igazságot sikerült kigyomlálni a birka magyar lélekből. Hiába ágálunk, de bizony most is utcára vonultak a szakszervezetek, a demonstráció ismét hamar elhalt. Eleve a jó nép zöme már ki se dugja orrát a lakásból. Több évnyi hiábavaló békés vonulás után sokan saját mikróvilágukba fordultak, hogy legalább a mindennapok apró örömeit, amelyeket még meghagyott a SZÖRNY, élvezhessék.

Az eredménytelenség és a hatalom arrogáns elnyomása együtt apátiát okoz. Persze, 8 éve kellett volna elolvasni a kockázatokról és mellékhatásokról szóló, apróbetűs részt. Ma már késő! Csakis a drasztikus beavatkozás maradt. Ehhez azonban szükség lenne egy olyan szikrára, ami végre be is lobbantja a tüzet. A rabszolgatörvény sem durrant elég nagyot. Eddig legalábbis nem. Meg persze reflexszerűen jön a válasz, eddig is mindig az lett, amit Orbán akart (ld. CEU), ezúttal is lenyomja torkunkon az elképzeléseit. (Arról nyilván külön lehetne értekezni, hogy egyébként akik kitalálták a túlóratörvényt, mennyire foghatók túlórára, és megvárják-e, hogy 3 év múlva kapják meg érte esetlegesen a járandóságot???)

Sajnos, a rendszer is tisztában van vele, hogy senki nem akar forradalmat, agressziót, elszabadult indulatokat, lövöldözést. Nagy nyugalomban építik hát tovább a totális elnyomást, és ötlik ki újabb abszurd és cinikus intézkedésüket. Pedig, végre robbannia kellene a lőporos hordónak, hisz a börtön falai ma másképp már nem ingathatók meg. Valószínűleg nem egy eldugott zsákfaluban fog ez a bomba robbanni, hisz arra teljes az agymosás és a megfélemlítés. De még a nagyvárosokban is sokan robotüzemmódban szajkózzák, amit a közmédiában hallanak. Abban a közmédiában, ahol egyébként a franciaországi megmozdulásokat is inkább úgy állítják be, mintha kvázi a csőcselék lázadna a legitim hatalom ellen. És emellett a külföldi hír mellett szót sem pazarolnak a magyarországi demonstrációra. Mert amiről nem beszélünk, az nem létezik.

Holott nagyon is létezik, mint egy búvópatak. És csak remélni lehet, hogy a víz árja az előtt mutatja meg erejét, hogy Orbán végleg saját szotyolaköpködős, focimániás szintjére rohasztja az egész országot, ahol nincs szociális jólét, nincs kultúra, nincs szellem, nincs tisztesség, nincs szolidaritás, nincs lélek, csak a reménytelen sorvadás, a besúgás és a nihil (meg egy fegyverkező despota). Ezért talán valóban aktuális Batsányi néhány sora: vigyázó szemetek Párizsra vessétek! Hisz már megint a dekadens, haldokló Nyugaton mutatják meg, mit kellene tenni akkor, ha változtatni szeretnénk!

"Még több gyereknek lássuk a mosolyt az arcán..." - ha ezt Teréz anya mondta volna, sírva fakadnék. De sajnos, a Mikulásgyár sajtótájékoztatóján hangzott el, nem is akárki szájából.

Úgy tűnik, a rendszerkritikus belső hangom csak nem hallgat el. Hisz történnek még olyan dolgok, amitől erős hányinger kerülget. Ez a szösszenet is ilyen. Arról már egyszer beszámoltam, hogy április 8-a után gyakorlatilag nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót. Még a neten is egyre nehezebb megszűrni, hova nem ért el a kormánypropaganda, illetve az Orbán közeli körök ragadós csápja. Nekem úgy tűnik, a kórság mindenhova beissza magát. Mindenféle sztorikkal fedik le, hogy ez vagy az a médium valójában kinek az érdekeltsége.

És hát innentől kezdve fogalmam sincs, kinek hihetek, ki a megbízható forrás. De mindezek ellenére havonta egyszer csak látok egy híradót, vagy annak a töredékét (mivel a hírműsort nézve rájövök, jobb, ha neten nézek egy sorozatot). Így futottam bele egy esti híradóba, ahol épp egy jótékonysági akció sajtótájékoztatójáról játszottak be egy összeállítást. Hamarosan újra december, és azzal együtt a karácsony. Kezdődhet a szegény, szerencsétlen sorsú gyermekek támogatása. Évek óta sikerrel rendezik meg a gyűjtést, amelyet mindannyian Mikulásgyárként ismerünk. Minden évben konstatáltam is, milyen jófejség ezt a gyűjtést megrendezni, mert az is jól jár, aki kap, és az is, aki szeretne adakozni, de nem tudja, hol tegye azt. 

Aztán eljött a 2018-as gyűjtés ideje, és megjelent a színen egy újabb támogató. Vagy nevezzük inkább szereplőnek. Természetes, hogy neves személyiségekkel igyekeznek az efféle akciókat népszerűsíteni, reklámozni. Mert a cél mégiscsak az, minél többen tudjanak arról, hova fordulhatnak, ha akár egy tábla csokival szeretnének örömöt csalni egy kevésbé jó sorsú gyermek arcára. Nos, aki mindenképp úgy érezte, támogatása nélkül a csőd felé tart a kezdeményezés, az Rogán-Gaál Cecília volt. Egy cég, a Nakama & Partners képviseletében mondta el, mennyire örül, hogy hozzájárulhat az akció sikeréhez. A hírek szerint átvállalják a szervezési feladatokat (ezt részben vagy egészben teszik-e, nem tudni), ugyanakkor minél több vidéki önkormányzatot szeretnének bevonni a kezdeményezésbe.

Kép forrása: Ripost.hu

Majd a következő mondattal folytatta nyilatkozatát: "hogy még több gyereknek lássuk a mosolyt az arcán, és hogy még több szülőnek segítsünk..." Nos, ettől olyan röhögőgörcs tört rám, hogy csak nyugtató injekciókkal sikerült elhallgattatni. Hogy is lehetne komolyan venni ezeket a zengzetes kijelentéseket? Mégis mi a frász ütött Cilikébe, hogy egyszerre jótékonykodni szeretne? Érdekelte valaha az, hogyan él egy átlagos család? Pláne, egy hátrányos helyzetű gyerek? Esetleg egészen más az indok, amiért a Cicciolina szőkére festett NER-lovagasszony beszállt a bizniszbe? 

Gondolom, senkit nem lep meg, ha az utóbbira tippelek. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Nakama & Partners Kft. két tulajdonosa Rogán-Gaál Cecília Ágnes és legkedvesebb barátnéja, Sarka Katalin. Elképzelhető, hogy az ő szakértelmük egy dimenzióugrás a Mikulásgyár számára? Aligha. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a Mikulásgyár egy jó üzletté nőtte ki magát, ahol a jótékonykodás nevében a szervezési munkákkal meg lehet fejni magánembert, céget és önkormányzatot. Nem véletlenül szeretnék, ha egyre több önkormányzat csatlakozna az akcióhoz. Vagy ha nem szeretne, majd jól meg lesz mondva nekik, hogy muszáj.

A szervezési feladatokat tehát mostantól a 2015 végén alakult Nakama & Partners Kft. vállalja át. Emelje fel a kezét, aki azt gondolja, ingyen! Most pedig az, aki szerint pénzért! Haha, én úgy látom, többen voksoltak arra, hogy PÉNZÉRT. Jöhetnek hát az újabb lenyúlások, amellyel a két jóságos tündér, Cilike és Katika, továbbá az őket támogató manók, mint Antalka és köre, mosolyt csalnak majd a gyerekek arcára (értsd: NER-gyerekek), és ami által még több szülőt segíthetnek (értsd: NER-szülők). 

Április 8-a után mélyrepülésbe kezdett a magyar közélet (nem mintha előtte szofisztikált lett volna). Nem csoda, ha a korábban aktív blogger úgy érzi, inkább recepteket oszt meg, mert annak több értelme van. 

És igen, a röpke bevezetőt olvasva a megrögzött Orbán-fanok felkiálthatnak: jobb is, ha a konyhába takarodsz, te hülye  Soros-bérenc, menekültsimogató, Sargentini imádó, hazaáruló ballibsi! Ők már úgyis eldöntötték, hogy mindenki, akit a józan ész, a jóérzés, az igazságérzet, a szabadság és a modern, európai ország iránti vágy vezérel, csakis hazaáruló lehet.

Szóval, mint vállaltan hazaáruló, úgy döntöttem, néha csak bejelentkezem, hogy borsot törjek a honvédők orra alá. A mai borstörés pedig arról szól, hogyan jutottam el odáig, Magyarország (belátható időn belül) menthetetlen, és ezért tök mindegy, mit csinálunk. 

Először is, miután Orbán apánk ismét leverte az ellenzéket, és kényelmesen elfészkelődött tirannusi trónusán, szinte azonnal elment a kedvem a tévénézéstől. Gyakorlatilag már csak akkor kapcsolom be, ha sportműsor van. Bár ebben a témakörben is sikerült a legalját súrolnunk. Egy kézilabda meccset az Echo tévé közvetített. Mi van? És miért is? Ja, mert a kézilabda-csapat és a tévé is Lőrincünk tulajdona. Na, ennél a pontnál már szakadt a cérna. Hát mi a l..fa..ért kell még a sportot is ennyire átpolitizálni? Illetve a sportközvetítést? (Egy sikeres vállalkozónak tényleg nagyon kell vigyáznia, ne tűnjön fel a kedves vezérnek, különben  már most masnit köthet vállalkozására, és ezüsttálcán nyújthatja át féltve őrzött kincsét. Talán kihagytam pár lépcsőfokot a gondolatmenetemben, de a lényeg, hogy ha pénz van benne, akkor az Orbáné lesz előbb-utóbb.)

Erről rögtön asszociáltam is Lőrinc bácsi és a Tiborcz-kölyök ingatlanbirodalmára. Mert ugyebár nekünk a Balaton is csak az ő zsebükön keresztül a Riviéra. Szóval szabadidőnkben is tolhatjuk a zsét az Orbán-klánnak. Még csak ki se kapcsolhatunk, a valóság dörömböl az ablakon. De ha azt is bedeszkázzuk, majd a lefolyón bugyog vissza. 

De visszatérnék a tévére egy pillanatig. Hisz mára további médiumokat szántottak be vagy sodortak végveszélybe. Simicska eltolta a bringát, belátta, neki is fölösleges pattognia. Inkább élvezi a pénzét külföldön, vagy akárhol. (Szerintem még suttyomban bizniszel is Orbánnal.) Így veszett el a Hír Tv, és a napokban kérdőjeleződött meg az Index sorsa. Ami pedig egyszer megkérdőjeleződik, annak kampec. Na és ezzel ennek a blogfelületnek is annyi lesz. Mármint azoknak a blogoknak, akik mernek rendszerkritikusok lenni. Jöhetnek a receptek!

Április 8-a után tehát egyre fogy a levegő az ellenzéki hangok körül. Aki annyira szerencsés, hogy nem csak közmédia csatornáiból választhat, annak is csak a Hit Gyüli tévéje marad. Az ATV hiába is újított be Jakupcsekkel, nyomja ezerrel Egont, Emíliát vagy Trtkót, a tájékoztatásra érzékenyek így is érzik, hogy ez egy lavírozós csatorna. Oda-oda szúr, de azért csak óvatosan. Gondolom, Kárász Róbertet pont azért tartják, hogy idegesítő stílusával visszabillentse a mérleg nyelvét. Persze, mostanság Trtko is azt hangsúlyozza, ő pártatlan újságíró, és igyekszik elfogulatlan maradni. Hát naná, neki is kell a meló! Ez a tévéadó is kihúzva.

Ott van még az internet, amit meg is nyitok nap mint nap. Ugyanakkor ez sem motivál arra, hogy ugyanolyan hőfokon foglalkozzam a magyar politikával és társadalommal, mint április előtt. Hiába adott egy ellenzéki vagy kritikus orgánum, ha maguk a szereplők, akikről a hírek szólnak, mind-mind kuka. Itt van rögtön az LMP (amiről korábban megírtam, hogy egy nagy szarkupac): ez a párt, most már Hadházystul, eljátszotta a bizalmat. Befészkelődött még a húsosfazékhoz az Új Kezdet, Gémesi vezetésével, de ez a tömörülés már akkor szánalmas és siralmas volt, amikor megalakult. Egy álkezdeményezésnek tartom. Aztán sorolhatnám tovább: MSZP / MSZP-P / MSZP-PM (ezt már senki nem tudja beazonosítani), DK, Momentum... A Jobbik több szempontból óriási kérdőjel nálam. Ezek a pártok pedig tovább szajkózzák a maguk hülyeségét. A magyar szappanoperának sosem lesz vége. 

Ehhez még hozzáadódott a múlt vasárnapi tüntetés, ahol Gyurcsány bohóckodott. Ő sem képes lelépni a porondról. Ha valóban fordulatot szeretnénk, azt nem az ő vezetésével kell elérni. Neki kizárólag egy szerepet szabadna kiosztani: csapatjátékos egy nagy meccsben. De ennek, valljuk be, elenyésző a valószínűsége. A magyar közélet szereplői tehát példásan megbuktak. Innentől kezdve nincs miért foglalkozni a közélettel.

Ja, talán mégis. Egy-egy kiáltást muszáj hallatni. Hisz a cenzúra egyre terjeszkedik. Jóllehet, Magyar Levente állítja, hogy Magyarországon még mindig teljes a sajtószabadság, mindenki tudja, mekkora egy ordas hazugság ez. Főleg abban a pillanatban, amikor a kulturális intézmények száját lakattal zárják le. Amihez a kulcs az Emmi és a Miniszterelnöki Kabinetiroda kezében van. Nem lepődnék meg, ha hamarosan a színházak repertoárját is Rogán Tóni jóváhagyásával állítanák össze. Különben nem lesz állami támogatás. (Habár talán már most is beleszólnak a műsortervbe, hisz eddig elég unalmasra sikeredett a pesti színházi repertoár.)

Hát, ezekért gondolkodtam el azon, talán több lenne a sikerélmény, ha valamilyen hobbi oldalt indítanék.

Micsoda rémséges hírek röppentek fel az elmúlt napokban. Volt egy szaros pelenka, aztán jött a kőbányai fantom. Talán nem is a kiszámíthatatlan élet produkálta egyik borzadványt a másik után?

Múlt héten, amikor még augusztus 20-i ünnepségek és a nyár végi szabadságok mámorában úszott az ország (a parlament elé tolt tűzijátékról most inkább nem beszélnék) egy szemfüles hazafi jókor volt jó helyen. Sikerült elkapnia az ország királylányának egy bensőséges pillanatát. Ráhel királykisasszonyról kiderült, ő is csak ember. Nincsenek allűrjei, nincsenek elvei, amihez foggal, körömmel ragaszkodik. Szóval, nála is nagy úr a szükség. És a szükség úgy hozta, nagyapa unokája összefosta magát, ezért rendbe kellett őt tenni. De miután a horvátországi utak mellett olyan parkolók lehetnek, ahol nincsenek kukák, sőt, a horvátok eleve nem is tesznek sehova kukákat, Ráhel úgy döntött, a természetre bízza a szaros pelenka lebontását.

Ezt a gyorsan tova tűnő percet örökítette meg egy arra járó hazánk fia. Bár számomra kérdés, a véletlen hozta úgy, sikerült lencsevégre kapni az ország egyik vezető asszonyát, vagy a fotós egy paparazzo, aki csak a megfelelő időpontra várt. Mindenesetre bejött neki, mert attól a pillanattól kezdve az egész ország a szaros pelenkán csámcsogott. Mármint átvitt értelemben. És ismét bebizonyosodott, hogy nehéz megmondani, a magyar politikai elit, illetve amit a politikai elit ebből az országból csinált, az inkább abszurd, vagy szánalmas és nevetséges, netán ez mind együtt. Azt hiszem, egy mondatban úgy foglalnám össze azt, amit Ráhel művelt, hogy egyébként az még egy átlag háziasszonytól is gáz. Na, de a miniszterelnök lányától, aki diplomáciai tényező, és aki önmaga lábán már eltámolygott az Emirátusokba tárgyalni? Fasza...

Csakhogy miután egyre másra születtek a viccek, a mémek, a kommentek, a cikkek az esetről, egyre kínosabban érezhette magát a politikai elit. Vagy csak egy politikai tényező. Azaz a király nélküli királyság kormányzója. És most a történetet itt meg is akasztanám.

Ennek pedig egyszerű oka van: rögtön másnap másik hihetetlen hír kapott lábra. Jobban mondva, nem hír, hanem egy megtörtént eset. Jómagam nem akartam hinni a fülemnek, hogy létezik ilyen. Nem pusztán azért, mert az utcán követték el, és nem pusztán azért, mert két férfi a szereplő, akiket egy kamera rögzített, hanem mert valószerűtlen, hogy egy fiatal srác egy utcán heverő hajléktalant szemel ki magának. Persze, a népi humor ezt is maximálisan kiaknázta. Özönlöttek a mémek a neten a kőbányai szopófantomról. És ez remek téma volt ezután napokig otthon, baráti társaságban, munkahelyen. Nyilván, csakis olyan környezetben, ahol ezeken a sikamlós sztorikon tudnak is nevetni.

Aztán miután jól kiszörnyülködtük és kinevettük magunkat, egyszer csak egy pletyka jutott a fülembe. A pesti polgárok összeesküvés-elméletek iránt nyitott rétege arról kezdett suttogni, ez a kőbányai szopás valójában nem is Kőbányán történt. Ráadásul, nem is Magyarországon. Sőt, nem is mostanában. De hogy a lényegre térjek, a közvélemény egy része arról kezdett pusmogni, hogy ez az egész pornóhistória a kormánypropaganda agyszüleménye. Kellemetlenné vált a szaros pelenka, ki kellett ütni egy szopófantommal. És ha ez valóban így volt, akkor a terv egész jól bevált. Mert azóta Ráhel királykisasszony nyugodt szívvel potyogtathatja el napi szaros pelenka adagjait az út szélén. Amíg egy szopófantomtól retteg az ország (csak ki ne derüljön, hogy migráns), addig az Orbán-Tiborcz klánnak nincs mitől tartania. Végül is, Orbánéknak van elég médiafelülete arra, hogy bármilyen baromsággal elvonják a figyelmet saját magukról és arról az ámokfutásról, amibe az országot hajszolták.

Nem sok lehetőségünk maradt objektíven (vagy az igazságról) tájékozódni. Az eldugott vidéki falvakban pedig semmi. A tévé mehet a kukába.

Mindezt pedig azért jelenthetjük ki, mert egy szeggel több került a magyar újságírás koporsójába. Igen, a Hír TV visszafideszesítésére gondolok. Ami marad, az színtiszta propaganda. És ez rémisztő. Persze, lehetett a Hír TV-t utálni. Én sem csíptem, amikor még a G nap előtt voltunk. De akkor léteztek más alternatívák. Aztán a lehetőségek egyre fogytak.

Viszont Orbán és Simicska öri harijának volt legalább egy áldásos következménye: egy média ellenzéki hangnemben szerkesztette a híreket. Hamarosan szinte nosztalgiával fogok visszagondolni azokra a hónapokra, amikor a reggeli kávé mellett még volt miért bekapcsolni a tévét. Választhattam, hogy mit nézzek: a 100 propaganda csatorna közül az egyiket, vagy egy kormánybarát, ám az ellenzékiségnek több teret nyújtó ATV-t, esetleg egy totál ellenzékivé avanzsált Hír TV-t, vagy egy külföldi tulajdonban lévő, ezért magának többet megengedő RTL-t.

Ezen a héten gyakorlatilag lenullázódott minden esély arra, hogy értelmes és valós híreket hallgassunk. Az ATV sem az igazi. Kárász Róberttől a falnak tudnék menni, annyira idegesítően igyekszik menteni azokat a helyzeteket, amikor véletlen kritikával illetik a kormányoldalt. Meg egyébként is, tudjuk jól, kinek a tulajdona az a televízió, és hogy Németh Sándorék nem rúgták össze a port Orbánékkal. Kijelentheti ugyan, hogy a televíziója nem lesz fideszes, de mindenki tudja, miért működhetnek még...

Az RTL hírei pedig kicsit kékfényes stílust öltöttek. Elismerem, ott legalább még igyekeznek egyéb oldalról is megvilágítani a történéseket. Mégis, ez édes kevés a jelen állapotokat tekintve. És úgy tűnik, szinte az egyetlen független (vagy függetlenebb) orgánumként mégsem vállalják fel teljes melllszélességgel a hiteles, rendszerkritikus tájékoztatást. Inkább mintha lavíroznának a bulvárosabb hangnem felé. Vagyis sok a meghalt, meggyillkolta, elütötte hír. Pedig ha mernének ujjat húzni az Orbán-rendszerrel, most indítanának egy 24 órás, független tájékoztatásra törekvő, az igazságot sujkoló hírcsatornát, ami az egész országot lefedi!

De talán van az a pénz, hogy az ottani vezetés is a gyenge ellenzékre, az utálkozó értelmiségre és egyéb okokra mutogasson, amiért inkább megmaradnak a valóság showkat sugárzó és egyéb plusz csatornák mellett. Mert a hírgyártásban semmi üzlet nincs. Mégiscsak kereskedelmi adóról van szó. (Zárójelben jegyzem meg, nem az RTL-t szerettem volna ezzel mindenáron kritizálni.)

És honnan máshonnan tudhatja még meg Józsi bácsi a zsákfaluban, mi történt a mi kis hazánkban? Azt hiszem, sehonnan. Ami országosan jelen van, azt kimerítettük. Rádióról nem is lehet beszélni. Netezni meg egy idősek lakta zsákfaluban nem nagyon fognak. Vagy ha mégis, kevesen tudják, mit szabad és kell elolvasni, hogy ismerjék a valóságot. Az a koporsó tehát elkészült. És az egész újságírói szakma asszisztál(t) ehhez. Mindazok, akik a hiteles tájékoztatásra tették fel az életüket, karba tett kézzel nézik a totális diktatúra felépülését.

Egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy ezek a tanult újságírók (ÉS ITT ELSŐSORBAN A JOBBOLDALI ÚJSÁGÍRÓKRA GONDOLOK!!!) úgy vélik, a rendszer jó. Hogy a tájékoztatásnak egyoldalúnak kell lennie. Hogy csak arról és csak úgy lehet beszámolni a jó népnek, amire és ahogyan az Orbán-rezsim engedélyt ad. Hogy nem is lehet kérdéseket feltenni, kizárólag a szétzüllött ellenzékről. Ez egyszerűen így abszurd. És ezek az újságírók könnyű szívvel és lélekkel mennek nap mint nap a szerkesztőségekbe, ülnek be a stúdiókba, és szapulják tovább a rendszerkritikus hangokat. Végül is miért ne? Fizetést kapnak, és elülnek a langyos mocsárban. Hisz ha Orbánnak sem kell megjelennie a sajtó előtt, ha neki sem kell vitákba belemennie, miért kéne egy újságírónak a stúdióban.

ENNYIT A MAGYAR SAJTÓSZABADSÁGRÓL... ÁMEN!