Mit tegyen az egyszeri állampolgár, aki szereti a hazáját ÉS nem a Fideszre szavazott? Hogyan kezelje a jelenlegi helyzetet? Tüntessen? Harcoljon passzív rezisztenciával? Törődjön bele? Éljen lehajtott fejjel és adja meg magát a többség akaratának? Menjen? Maradjon? Elmélkedés.
We shall fight. Ja, persze. De egészen pontosan hogyan kell ezt elképzelni? Miképpen szítsam magamban a harci kedvet a következő négy évben, amikor igazán esélyem sincs a véleménynyilvánításra? Valami azt súgja, hogy nálunk nem fog érvényesülni az örmény módszer, nem fogja elsöpörni az egyeduralomra törő elnököt a népharag. Pedig most mi vagyunk az ellenzék. Meg az a néhány párt, amelyik így közvetlenül a választások után mégis megtalálta a közös hangot és meg tudott egyezni. Kellett ehhez egy jó kis április 8-i ijedtség meg pofára esés. Talán az önkormányzati választásokon fogunk is ebből profitálni valamit. Kíváncsi vagyok, ugyan ki fog-e tartani 2022-ig ez a közösségi hevület.
A kérdés csupán az, hogy vajon érdemes-e még reménykedni. Bizakodni, hogy a következő választásokra kihajt a földből egy esélyes párt, és Orbán Viktor nem alakítja meg az ötödik kormányát. Csak még a következő négy évet bekkeljük ki valahogy. Bírjuk ki féllábon. Aztán úgyis eljön a tejjel-mézzel folyó kánaán. Ha pedig mégsem, akkor majd nyolc év múlva. De tizenkét év múlva már biztosan, de tényleg.
Az évek viszont kíméletlenül telnek és el fog jönni az a pillanat, amikor elkezdjük verni a fejünket a falba. Miért hagytuk, hogy így legyen? Ha már a haza boldogulásáért nem te(he)ttünk semmit, legalább az egyéni jólétünkről gondoskodhattunk volna! Példának okáért válthattunk volna országot. Nyelvtudással, diplomával a zsebemben nyilván jó esélyeim lennének.
Elmehetnék egy távoli helyre, ahol szitokszó az illiberalizmus, stadiont pedig csak akkor építenek, ha már van legalább négy világbajnoki címük. Leszokhatnék az Indexről, csak helyi híreket olvasnék, a családdal, barátokkal szépen halványulna a kapcsolat (esetleg ők is utánam jönnének), és már látogatóba se járnék oda, ahol az arcokban látom a magam arcát. A születendő gyerekeimnek meg talán már csak egy egzotikus emlék lenne a szülőföldem.
Szívet cseréljen, aki hazát cserél!
De akárhonnan is nézem, én már öreg vagyok a teljes asszimilálódáshoz. Példának okáért soha nem fogom megtanulni egyetlen ország nyelvét sem akcentus nélkül. A nevemet sem szándékozom megváltoztatni. Az egyszeri beszélgetőpartnerem egyetlen mondat után tudni fogja, hogy nem vagyok a földije, és firtatni fogja a származásomat. Mit mondjak majd akkor, honnan jöttem? Abszurdisztánból, ahol a nőket rádiós beszédben szólítja fel a miniszterelnök a gyerekszülésre? Ahol a választópolgárok jelentős többsége vevő az agyatlan gyűlöletkeltésre?
Nem, nem, én már nem tudok tiszta lappal új életet kezdeni. Örökre belém kapaszkodik a múltam és a származásom. Ha valaha is el tudnám engedni a hazámat, ő nem enged el engem.
Van nekem egy kedvenc helyem a Gellért-hegyen. Szeretem onnan körbehordozni a tekintetemet a Duna jobb és bal partján. Amíg attól a látképtől elkönnyesedik a szemem, megnyugodhatok: kormányok jöhetnek és mehetnek, belőlem nem sikerült kiölni a hazaszeretetet.
Haza. Magyarország.
Szeretnék büszke lenni rá, akárhol is élek a világban.
Kép forrása: pixabay.com
