Nem is tudom, melyik volt érdekesebb: maga a VB-döntő vagy ami utána következett...Mert ami a díjátadón történt, egyrészt komikus, másrészt félelmetes, de mindenképp érthetetlen.
A foci-vb fieszta hangulata még olyanokat is magával ragad, akiket a foci nem is érdekel. Ezzel valahogy én is így vagyok. Habár csak egy-egy meccsbe néztem bele, azért a döntőre kíváncsi voltam. Egyébként mivel nem vagyok elkötelezett futballdrukker, nem is volt favorit csapatom. Szóval, nagyjából mindegy volt, ki nyer. Most nem is a mérkőzést szeretném elemezni. Sokkal inkább azokat a perceket, amik a meccs lefújását követték.
A döntőt olyan illusztris vendégek figyelték, mint Emmanuel Macron francia és Kolinda Grabar-Kitarović horvát államfő. Kettejüket hosszasan pásztázta a kamera. Számomra épp ez volt az egész esemény fénypontja. Nem tudtam eldönteni ugyanis, vajon a horvát elnök asszony tényleg annyira jófej és csupa szív teremtés, hogy az ölelés nála alapvető önkifejezési forma, vagy egyszerűen Emmanuel Macronnal felváltva húzogatták a flaskát. Merthogy mindketten úgy vigyorogtak, mint a tejbe tök. (Tegyük hozzá, ha Európa vezetője, Monsieur Juncker segg részeg lehet, akkor Macron miért ne csiccsenthetne be.)
Macronnak minden oka megvolt az örömre. Grabar-Kitarovićnak viszont egy visszafogottabb mosolygást tudtam volna elképzelni, hisz nemzeti csapatát mégiscsak elverték a franciák. Rendben, tegyük fel, hogy az elnök asszony valóban ennyire nagyvonalúan túl tudja tenni magát a veszteségen, és valóban ugyanúgy örül a második helynek, mint egy aranynak. Ebből a szemszögből nézve érthetőbb, hogy jól érzi magát Macron társaságában. Ráadásul politikai haszna is van, ha a két államfő között kebelbarátság szövődik.
Csakhogy ez a vigyorgás és ölelgetés csak nem akart szűnni. A horvát elnök asszony gyakorlatilag mindenkit átnyalábolt, akit ért. Beleértve a bírókat is. Ez vajon bevett viselkedés és tök normális, vagy én maradtam le valamiről? Nem szeretnék mindenáron ünneprontó lenni, szeretném hinni, hogy Grabar-Kitarović ennyire szimpatikus, viszont a kétely mégis bennem maradt: vajon volt-e egy flaska elfekvőben az elnöki páholyban?
Aztán eleredt az eső, és kezdetét vette a finálé. A kisebb cseppeket egyre nagyobbak követték. Végül kiszakadtak a felhők, és úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Ám a Drei Wetter Taft még akkor is tartott. A horvát elnök asszony nem zavartatta magát. Sorban érkeztek a fiatalemberek, és ő mindet megköszöntötte. Macron sem tétlenkedett, széles mosollyal gratulált a játékosoknak. Néha a két államfő újra összeölelkezett, barackot nyomtak egymás fejére. Mintha csak mindig is együtt lógtak volna. Ebbe a vidám hangulatba gázolt bele Putyin. Az orosz elnök korántsem tudta ezt a csibész formát hozni, mint államfő társai. De ami ennél is szomorúbb volt, az a háttér emberek igyekezete, hogy minden oroszok cárja meg ne ázzon. Onnantól kezdve le volt szarva diplomácia, le volt szarva francia elnök, le volt szarva horvát elnök, de még maga az illem is. Senkit nem érdekelt, hogy egy NŐ ázik. Jujj, csak Vlagyimir ne legyen vizes!
És ez a néhány perc olyan volt, mint a kommunista diktatúrák paródiája. Volt benne valami vicces, valami szomorú, valami groteszk. Azt a kort idézte, amikor egy ország rettegett a nagy vezértől, és amikor minden annyira torz volt, hogy az abnormális számított normálisnak. Akkor Sztálin elvtárs kegyeit keresték, most meg Putyinét. Mindenki más magasról le volt tojva. És ez alól vasárnap este Emmanuel Macron és Kolinda Grabar-Kitarović sem volt kivétel hosszú perceken át.
