Lassan 9 éve szerveznek tüntetéseket. De célravezető-e békésen masírozni, és meghirdetett időpontban újabb városnéző sétát tenni a tömeggel?
Az elmúlt években rendszeresek voltak a demonstrációk. A hatalom mindig adott rá okot. Hol politikai pártok, hol civil szervezetek kezdeményezték a békés felvonulásokat, illetve a különböző, tiltakozó performanszokat. Ha mérleget vonunk ezeknek a megmozdulásoknak az eredményéből, valamint hatékonyságából, elég silány kép tárul elénk. Gyakorlatilag szinte mindegyik hiábavalónak bizonyult. (A netadó elleni mizériát én szándékosan nem említem. Úgy gondolom, azt eleve belülről sem igazán támogatták, hamar lecsengett az ügy.) Ugyanakkor szinte mindegyik demonstrációnál nagyon bizakodóak voltak a résztvevők, és remélték, a kormány meghallja az utcára vonulók hangját. Ám ha meg is hallotta, arra magasról tett. Ennek ellenére évek alatt nem termelődött ki egy markáns személyiség, aki karizmája révén vezethette és elszánttá tehette volna a tömegeket. Nem született vadonatúj stratégia, nem reformálták meg a tiltakozások módját és eszköztárát. Minden a megszokott medrében folydogált tovább, vagyis elhaltak a kezdeményezések.
Nemrég azonban felcsillant egy halovány reménysugár, amikor ellenzéki képviselők előbb a parlamenti ülésen, majd az MTVA székházában akcióztak. Ez a teljesen új megnyilvánulási forma a kormánypártot is meglepte. És nem is tudott igazán mit kezdeni vele. Orbánék képtelen voltak elegánsan kezelni az ügyet. Inkább befeszültek, és csak azért is meg akarták mutatni, ki az úr a házban, azaz az országban. A rabszolgatörvény apropóján ugyanakkor a szakszervezetek is mozgolódni kezdtek. Ezek a fordulatok, úgy tűnt, felrázzák fásultságából az országot. Több vidéki városban is tüntetéseket szerveztek. Ám az ünnepek és a hideg január hamar lehűtötték a kedélyeket, sokaknál győzött a kényelem. Így a január 5-re szervezett megatüntetésre kevesebben mentek el, mint ahogy az várható lett volna. A fotelből leadott részvételi szándék csak szándék maradt (ez tapasztalat).
Persze, tízezren azért elvonultak a Kossuth térig. Az ellenzéki pártok azért egymás mellett masíroztak. Az ismert ellenzéki arcok azért megmutatták magukat. És persze, azért a tüntetésnek megvolt a maga bája. Nem csak a három bundabugyi meg a pálinka miatt, amivel a vonulók melegítették magukat, de az egy-egy elcsípett életjelenet miatt is. Ahogy a kisföldalatti egyik szerelvénye tovább robogott a Hősök terén, megállás nélkül, miközben zúgott rajta az Orbán takarodj. Vagy ahogy Tordai Bence anyukája egy padon állva kérte kisfiát, vegyen fel sapkát is, különben megfázik. Igazán kedves metaforái voltak ezek a mai magyar valóságnak. Csakhogy az értelmiségi visszafogottság és nyugalom már semmit sem ér. A beszédeket részben olyanok mondták el, akik nem szónokok, és akik bár a maguk módján sokat tesznek az országért, a nevük ismeretlen a tömegek számára. Ide már nem statisztikákat felvonultató barokk mondatok kellenek, hanem ismert személyek, komoly egyéniségek, kirobbanó erejű tőmondatok, szlogenek, utasítások, akcióterv.
És kellene még valami. Noha irtózunk az agressziótól, noha ellenzünk minden erőszakot, nyilvánuljon meg az szimplán hangerőben vagy verbálisan, és noha nem szimpatizálunk a nyers erővel, ennyi lagymatag és sikertelen év után rá kell jönni, szükség lenne ultrákra. Mert még a kézilabdameccs is lagymatag, ha némán ülnek a nézők, és a kézilabda-csapat is enervált lesz, ha nem bátorítják őket. A tüntetések is ugyanígy veszítenek erejükből, majd halnak el, ha nincs egy szuggesztív vezető és egy erős mag, aki felrázza a többieket és vezeti őket a siker felé. Egyelőre ezek hiányában minden demonstráció azzal fog véget érni, hogy az emberek hazamennek, és másnap minden folytatódik tovább. A két hét múlva meghirdetett újabb demonstráció megint a jövőbe helyezett ígéret, egy újabb értelmiségi próbálkozás. Kizárólag akkor fog fájni, ha valóban beköszönt egy országos sztrájk, megbénul az élet, és Orbánék észreveszik, az országban más is él, rajtuk kívül.
