Fantasztikus, hogy ennyi ember vonult az utcára szombaton! Az viszont kérdés, van-e még értelme ezeknek a demonstrációknak? És ha nem sok, mit lehet még tenni a változásért?
Be kell látnom, frissíteni kellene az önéletrajzomat. Egyelőre nem azért, mert dobbantani szeretnék, hanem mert az utóbbi években rám ragadt egy furcsa hobbi. Közösségi élmény és sport egyben: TÜNTETÉS. Hol konkrét kormányellenes felvonuláson nyomtam, hol a tanárok és diákok szimpatizánsaként masíroztam szakadó esőben. Tulajdonképpen rendszeressé vált számomra ez a fajta testmozgás.
Holott egyik vonulásnak sem lett eredménye. Kivéve a net-adó ellenit, de azon elvi megfontolásból nem vettem részt. Szinte szánalmasnak éreztem, hogy az internetért többen aggódnak, mint a magyar demokráciáért. Aztán elkövetkezett 2018, és abban kezdtem bízni, hogy a fatökű, saját húsosfazekát féltő és egymással civakodó ellenzék tényleg felismeri az igazi veszélyt, félreteszi nézeteit és büszkeségét, és összefog egyetlen cél érdekében. Mondhatjuk azt, naiv voltam. De az sokkal inkább igaz, hogy a végsőkig reméltem. Mert ugyebár mégis a remény hal meg utoljára. (Habár Magyarországon még a remény is előbb megdöglik, mint a széthúzás.)
A választási kampány színjátéka hetekig lekötött. Csüngtem a médián, hogy mindig uptodate legyek. És amikor végre ránk virradt a választás napja, késő estig olyan ideg voltam, mintha csak vizsgázni mennék. Persze, a vizsgadrukk hiábavaló volt. Egy óriási hidegzuhanyt kaptam az arcomba: már megint Fidesz kétharmad... A hír nemcsak engem, de szűkebb és tágabb környezetemet is sokkolta. Sok minden megfordult a fejemben, még az is, hogy csomagolok.
Egy-két nap után azonban újra erőre kapott a reménykedés: talán mégis csalás történt, talán mégis más a végeredmény. Mindeközben az ellenzék lassan eszmélt, és miután eszmélt, érdekesen reagált a helyzetre. Többen lemondtak, beismerve kudarcukat. Másutt egymásnak estek, vagdalkoztak, tettlegességig fajult az ellentét. Bravó, bravó - gondoltam, pont ez hiányzott a csalódott polgároknak: a vereség után már nem csak egymást, de önmagukat is marcangoló ellenzéki pártok.
És akkor fogta magát egy elégedetlen választó, és tüntetést szervezett a parlament elé. Nem az ellenzék vitte ki a jónépet, hanem egy egyszerű civil. Iszonyú dilemmába kerültem. Addigra elegem lett a fölösleges tüntetésekből. Gyakran a kereskedelemben sem fogadnak el reklamációt, miután a vevő távozott a kasszától. Akkor most mi a frászt akarunk még? A Fidesz kitalált egy furmányos választási rendszert, szemérmetlenül megvette a szegényeket, és más vérlázító eszközzel biztosította be magának a szavazatokat. De a választás napján valószínűsíthetően nem történt rendszerszintű csalás - állapította meg több szakértő is. Tehát vagy már a választás előtt kellett volna tüntetni az igazságos választási rendszerért, vagy az ellenzéknek egyetlen jelöltben kellett volna megállapodnia.
A lelkiismeret mégsem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, muszáj tenni valamit, ha 4 év múlva is demokratikus országban szeretnénk élni. Vagyis újra vonultam. A tüntetés azonban egészen ambivalensre sikeredett. Egyrészt megmutatta, hogy százezreknek van elege a jelenlegi hatalomból, és egy demokratikus országban szeretne élni. Másrészt kiderült, hogy egy karizmatikus vezető nélkül hamar kifullad a kezdeményezés. Mert meg lehet hirdetni jövő szombatra is az újabb demonstrációt, ha közben egyéb eszköz nincs a kezünkben, amivel bármilyen változtatást el tudnánk érni. A tömegek pedig szombatról szombatra apadnak, végül elfogynak. Ez az egész kontraproduktívvá válik. Orbán pedig vígan ücsörög kétharmada élén, és azt csinál velünk, amit akar.
Itt jönne be ismét a képbe az ellenzék felelőssége. Csak rajtuk keresztül tudjuk békésen érvényesíteni akaratunkat. Hisz őket is mi választottuk, bennünket képviselnek. Mégpedig a parlamentben. Május elején ezért nem lenne szabad betenniük a lábukat az országgyűlés alakuló ülésére, így akadályozva meg a... Mit is? Persze, hülyeségeket beszélek, ettől még a parlament simán megalakul, és megy minden tovább. Na, de akkor mit tehet az ellenzék? A Fidesz mindent képes áttolni kétharmadával. Nincs értelme a felszólalásoknak, a tartózkodásnak és a NEM-mel szavazásnak. Egy újabb 4 évnyi szappanopera következik.
Esetleg, ha az ellenzék sem a parlamentben, sem a bizottságokban nem foglalna helyet. Esetleg, ha a szakszervezetek vezetésével civil engedetlenség indulna. Esetleg, ha leállna a MÁV, a BKV, a Volán, a reptér, a posta, és a többi. Mind egyszerre! Esetleg, ha sztrájkolnának a tanárok, a diákok, az egészségügyi dolgozók. Esetleg...
Mégis, talán az egyetlen utolsó esély a 2019-es önkormányzati választások. Ha addigra az ellenzék ki tudna kecmeregni a káoszból, és képes lenne megegyezni abban, amiben április 8-ára nem sikerült. Ha mindenhol egyetlen erős jelöltet tudnának állítani a fideszessel szemben. Talán akkor még lehetne fordítani valamicskét a helyzeten. Még ha országosan nem is, de főváros és nagyvárosi szinten. Már az is előrelépés lenne. Kérdés, hogy a választók abban az esetben is meg merik-e tenni, hogy az ellenzékire szavaznak, annak tudatában, hogy akkor talán a településük tiltólistára kerül, és a kormány elzárja előlük a pénzcsapot. Ezt azonban még egy jósnő sem tudná megmondani, nem hogy politikai elemzők. Próbálkozni mindenesetre lehet, és kell is. És ezúton üzenem minden demokráciáért aggódó politikusnak, nagyon gyorsan találjanak ki valami egészen újat, és dolgozzanak össze minél előbb, különben nem a migráció fogja tönkretenni az országot, hanem az emigráció.